A költözést a pszichológia krízis-forrásként tartja számon a szeretett hozzátartozó elvesztése, munkanélkülivé válás, betegség, válás, stb. mellett. Hogy a gyermek valóban krízisként éli-e meg, az függhet a gyerek életkorától, személyiségétől, a költözés módjától, a kulturális közegtől, és attól, hogy a szülő maga hogyan éli meg. Ugyanakkor egy érzelmileg jól megoldott költözés komoly személyiségfejlődési lehetőség is, a gyermek megtanul alkalmazkodni az új helyzetekhez. Míg korábban generációk sora élte le életét ugyanabban a házban, születtek és haltak ugyanabban az ágyban, manapság a mobilitásra való képesség ugyanolyan elvárás a munkaerőpiacon, mint a nyelvtudás és az informatikai ismeretek.
Rugalmasabb személyiségű gyerekek általában minden változást könnyebben viselnek, így a költözést is.
Az életkor növekedésével változhat a költözési hajlam. Bár olykor egy csecsemőt is megzavarhat, ha nem a megszokott szobájában altatják, mégis minél kisebb egy gyerek, annál valószínűbb, hogy inkább a szülő személyéhez ragaszkodik, és a többi körülmény kevésbé fontos. Kisebb gyerekeknél segíthet, ha a megszokott bútorokkal, tárgyakkal, hasonlóképpen rendezzük be az új szobáját.
Nagyobbaknál a költözés gyakran intézményváltással is járhat, ami a kortárs kötődéseket, akár szerelmeket szakíthatja szét. Ez bizony komoly fájdalom is lehet, amin csak a megértő, odafigyelő érzelmi támogatás tud enyhíteni. Ha lehetséges a költözést időzíteni, olyan mérföldköveknél költözzünk, mint pl. óvodából iskolába való váltás, vagy általános iskola - középiskola közötti váltás, mert akkor a megszokott közösség úgyis felbomlik, kisebb az emiatt érzett szomorúság. A ballagási ceremónia eleve segíti a gyász feldolgozását - ha a gyerek egyáltalán szerette azt a közösséget. Ellenkező esetben akár megváltás is lehet számára a költözéssel járó intézményváltás.
Nem mindegy, hogy mit hagyunk ott, és mit nyerünk a váltással. Itt is érvényes a régi közhely, hogy a jót könnyű megszokni. Ha azzal jár a költözés, hogy a szobámat már nem kell a hugival megosztani, és saját hintánk lesz a diófaágon, a nyereség talán több, mint a veszteség. Ha nagyon drasztikus a váltás, mint pl egy másik országba való költözés, amikor az összes baráttól, nagyszülőktől, de még az anyanyelvétől is elszakítjuk a gyereket, nagymértékű stresszt jelenthet. Főleg az iskolásoknál, akiknek még teljesíteniük is kell azon a nyelven. Ezt sok család úgy oldja meg, hogy az egyik szülő eleinte nem vállal munkát, hanem segíti a családot a beilleszkedésben.
Ha nem túl gyors a váltás, az kedvezhet az elválási folyamatnak. Ha pl úgy költözünk új házba, hogy be tudjuk vonni a gyereket a felújításba, építkezésbe, berendezésbe, mire beköltözünk, már szinte be is lakja az új teret, már a sajátjának érzi. Főleg ha ténylegesen ott a keze munkája is a falfestésen, vagy virágoskertben. Talán a legszerencsétlenebb, ha úgy alakul az életünk, hogy hirtelen kell elindulni a gyerekkel az ismeretlenbe mondjuk egy céges megbízatás miatt. Még nem is látta az új lakást, nincs mit elképzelni, tervezni, csak a veszteségélmény van. A gyerekeknek fontosak a kézzel fogható konkrétumok.
Ha messzire költözünk, szánjuk rá magunkat a búcsúzásra is. Manapság a közösségi média világában élve úgy tűnik, folyamatosan kapcsolatban vagyunk, de az elválás megéléséhez, valaminek a lezárásához még mindig szükségesek ezek a személyes gesztusok. Értem ezalatt pl a tanító nénit, a szomszéd bácsit, vagy a kedvenc patakparti sétahelyünket. Nem kell túldramatizálni, csak ahogy a gyerek érzelmi állapota igényli. Ha nagyon rosszul érinti a veszteség, hagyjuk gyászolni.
De ugyanúgy érdemes egy "welcome bulit" is rendezni. A lakásavató buli szokása, vagy a házszentelés rítusa a megérkezést, az új otthon örömét, szentségét segít megélni.
A legtöbbet azzal segíthetünk, ha hagyjuk a gyereknek megélni azt, amit érez. És hitelesen mutatjuk ki a saját érzéseinket is. Mert mi is lehetünk magunk alatt, nekünk is fájhat a saját kezünkkel épített házat valamilyen okból eladni, vagy fájhat a kedves kollégák elvesztése. Szoronghatunk is az ismeretlentől. Nem kötelező mindig jól érezni magunkat. De a gyereknek is, magunknak is kezdjük apránként felfedezni a jó dolgokat az új helyen, örömöket keresni, új hagyományokat kialakítani, vagy új díszletek között ápolni a régit, amellett, hogy természetesen a gyakorlati dolgokban (pl. közlekedés, edzőtalálás, stb) segítjük.
Változó lehet, hogy a gyakori költözés hogyan érinti a gyerekeket. Lehet, hogy hozzászoktak, emiatt természetes módon kezelik, jól alkalmazkodnak, és élvezik a világ sokszínűségét, az új kapcsolatok lehetőségét. De kamaszoknál gyakori a "diplomata-gyerek betegség", amikor nem akarják a barátjukat, szerelmüket megint elveszteni.